Saját bevallásom szerint nem vagyok rajongó alkat, de néhány dologért tudok azért a kelleténél talán jobban lelkesedni. Ha például elkezdek nézni egy sorozatot, általában az első pár rész után tudom, hogy végig fogom-e nézni, vagy esetleg adok neki még egy esélyt, de utána valószínűleg abbahagyom. Ha viszont valamire rákattanok, akkor kevés dolog állíthat meg abban, hogy elejétől a végéig megnézzem. Hozzátartozik a dologhoz, hogy általában akkor kapcsolódom be egy sorozatba, amikor már évek óta stabilan megy, és már jó sok évad felgyűlt. Nem szándékosan, egyszerűen csak ritkán kap el a tömeghisztéria hangulata az első megjelenéskor. Ilyen élmények közé sorolható a Szívek szállodája is, ami pár évvel ezelőttig nekem is a "folyamatosan megy a tévében, háttérzajnak, reggeli mellé elmegy" kategóriába tartozott, de egy-egy rész alapján igazából nem szerettem meg. A latin-amerikai szappanoperára hajazó magyar címfordítást pedig inkább hagyjuk... sokkal kevésbé gáz a dolog, mint ahogyan elsőre hangzik.
Négy-öt éve egy eseménytelen nyári napon kezdtem el az elejétől nézni, és... nos, elkapott a gépszíj, beszippantott Stars Hollow, éppen ezért nagyon megörültem az új évad hírének. Nem voltak túlzottan nagy elvárásaim vele kapcsolatban egyrészt az eltelt idő, másrészt a sorozatot belengő misztikum és a többi rajongó elvárásai miatt; nem akartam túl sokat várni, aztán csalódni. Csak annyit szerettem volna, hogy kicsit jobb legyen ez a befejezés, mint amilyenre az eredeti sikerült. Mégis, miután megnéztem ezt a négy részt, felemás érzelmeim vannak.
Éppen ezért elkezdtem leírni a felmerült gondolataimat, de úgy gondoltam, hogy akkor már írok egy kicsit általánosságban arról is, hogy miért szerettem meg a sorozatot annak idején. Ebben a bejegyzésben először ez utóbbiról lesz szó, az új évadról pedig külön fogok írni, hogy kicsit emészthetőbb hosszúságú legyen.
Hogy mi az, ami magával ragadhatja a nézőt? A legfontosabb talán, hogy az alkotóknak sikerült megalkotniuk egy saját világot, saját szabályokkal - engem annak idején például a Harry Potterben is ez fogott meg leginkább. Stars Hollow, a kitalált kisváros világa tökéletesen működik a való világ keretein belül is; pont annyira abszurd a működése, amitől bájos lesz, nem pedig kínos és minden realitástól elrugaszkodott. Ehhez a hangulathoz persze elengedhetetlenek a jól kitalált mellékszereplők. Mindenkinek megvan a karaktere, tudjuk, hogy mire számíthatunk tőlük, és éppen ez a kellemes folytonosság teszi ismerőssé és barátságossá a helyet. Tudjuk, hogy a főszereplők hova mennek kávézni, honnan rendelnek kaját (honnan nem?), hogy a városi gyűlésen mindig történik valami, hogy Taylor, a polgármester folyamatosan a város felvirágoztatásán ügyködik, Miss Patty és Babette pletykálnak, Michelle morgolódik, Sookie ipari mennyiségben főz és így tovább.
Persze az egész mit sem érne a főszereplők közti dinamika nélkül, ami nem csak Lorelai és Rory különleges anya-lánya párosában valósul meg, hanem például mindkettejük barátságaiban is, Sookie-val és Lane-nel. Az én kedvencem pedig, amikor szépen lassan kiderül, hogy Lorelai az anyjától örökölte a különleges humorérzékét, hiába próbál tagadni minden hasonlóságot Emily-vel...
Na és persze az elmaradhatatlan szerelmi szálból sincs hiány a hét eredeti évad alatt. Aki ismer, az tudhatja, hogy elég kritikus tudok lenni ilyen dolgokban, és a legklasszikusabb romantikus történetet sem tudom értékelni, ha idegesít benne a pár, vagy szerintem nem illenek össze, miközben tökéletesen összeillőnek vannak beállítva. Rory oldalán a rajongói tábor széthúz: én azzal a véleménnyel értek egyet, hogy a három barát közül mindegyik tökéletes volt életének az adott pontján, mind hozzátettek valamit, viszont... összességében nem kérdés, hogy Jess-nek szurkoltam. :) Lorelai pedig szerintem elég nyilvánvalóan haladt a "sorsa" felé, jó sok kisebb-nagyobb kitérővel.
A pörgős, humoros párbeszédek nélkül a sorozat egyértelműen nem lenne ugyanaz, elég sok szállóigeszerű mondat született az évek során. Ezeken kívül pedig valószínűleg az is megragadott annak idején, hogy könnyen lehet azonosulni a szereplőkkel. 17 körül voltam, amikor egyben megnéztem az egészet, Rory-t pedig 16-23 éves koráig követhetjük végig, ahogy a félénk gimnazista egyetemre megy, és határozott, céltudatos nővé válik. Az én szemszögemből akkor ő volt a központibb szereplő, de simán lehet, hogy egyszer majd úgy nézem végig, hogy Lorelai-t érzem magamhoz közelebb - ez pedig abszolút pozitívum a sorozat szempontjából.
Éppen ezért elkezdtem leírni a felmerült gondolataimat, de úgy gondoltam, hogy akkor már írok egy kicsit általánosságban arról is, hogy miért szerettem meg a sorozatot annak idején. Ebben a bejegyzésben először ez utóbbiról lesz szó, az új évadról pedig külön fogok írni, hogy kicsit emészthetőbb hosszúságú legyen.
Hogy mi az, ami magával ragadhatja a nézőt? A legfontosabb talán, hogy az alkotóknak sikerült megalkotniuk egy saját világot, saját szabályokkal - engem annak idején például a Harry Potterben is ez fogott meg leginkább. Stars Hollow, a kitalált kisváros világa tökéletesen működik a való világ keretein belül is; pont annyira abszurd a működése, amitől bájos lesz, nem pedig kínos és minden realitástól elrugaszkodott. Ehhez a hangulathoz persze elengedhetetlenek a jól kitalált mellékszereplők. Mindenkinek megvan a karaktere, tudjuk, hogy mire számíthatunk tőlük, és éppen ez a kellemes folytonosság teszi ismerőssé és barátságossá a helyet. Tudjuk, hogy a főszereplők hova mennek kávézni, honnan rendelnek kaját (honnan nem?), hogy a városi gyűlésen mindig történik valami, hogy Taylor, a polgármester folyamatosan a város felvirágoztatásán ügyködik, Miss Patty és Babette pletykálnak, Michelle morgolódik, Sookie ipari mennyiségben főz és így tovább.
Persze az egész mit sem érne a főszereplők közti dinamika nélkül, ami nem csak Lorelai és Rory különleges anya-lánya párosában valósul meg, hanem például mindkettejük barátságaiban is, Sookie-val és Lane-nel. Az én kedvencem pedig, amikor szépen lassan kiderül, hogy Lorelai az anyjától örökölte a különleges humorérzékét, hiába próbál tagadni minden hasonlóságot Emily-vel...
A pörgős, humoros párbeszédek nélkül a sorozat egyértelműen nem lenne ugyanaz, elég sok szállóigeszerű mondat született az évek során. Ezeken kívül pedig valószínűleg az is megragadott annak idején, hogy könnyen lehet azonosulni a szereplőkkel. 17 körül voltam, amikor egyben megnéztem az egészet, Rory-t pedig 16-23 éves koráig követhetjük végig, ahogy a félénk gimnazista egyetemre megy, és határozott, céltudatos nővé válik. Az én szemszögemből akkor ő volt a központibb szereplő, de simán lehet, hogy egyszer majd úgy nézem végig, hogy Lorelai-t érzem magamhoz közelebb - ez pedig abszolút pozitívum a sorozat szempontjából.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése