Filmajánló / Samba

Szombaton, a Frankofón Filmnapok alkalmából láttam a Samba című filmet, és röviden, nagyon tetszett. Március 19-én mutatják majd be hivatalosan, és ha valaki moziba szeretne menni, amíg adják, biztosan ezt javasolnám megnézésre.

Eric Toledano és Olivier Nakache a rendezőpáros, ők rendezték az Életrevalókat is, és Omar Sy személyében a főszereplő is azonos. Ennyi nekem elég is volt, hogy ezt a filmet válasszam ki a többi közül.:) Egyszerre vicces és megható, de főleg emberi történetre számítottam, és nem is csalódtam.

Samba Szenegálból érkezett Franciaországba, egy étteremben dolgozik mosogatóként/étel-előkészítőként. Tíz éve él az országban, mindent megtesz, hogy maradhasson, de hirtelen mégis felmerül a lehetősége, hogy kiutasítják. Alice a bevándorlási hivatalban dolgozik, első ránézésre tipikus szerencsétlen szürke kisegér. Elvileg "távolságot kell tartania" az ügyfelekkel, de talán nem árulok el túl nagy titkot: ez Sambával szemben nem sikerül. Rögtön megtetszik neki a férfi, aztán szépen lassan ők is megismerik egymást, és mi is bepillantást nyerhetünk Alice kisiklott életébe és Samba küzdelmébe a túlélésért.

A film műfaja "romantikus vígjáték", de a drámai vonulatért sem kell túl mélyre ásnunk. A bevándorlás problematikáját is számos módon fel lehet dolgozni. Ez a film nem a gyűlöletre fókuszált (mint pl. a La haine/Gyűlölet), a társadalmi kirekesztettség érzete csak egyszer jelent meg direkt formában, amikor Samba meg akarta húzni magát, be akart olvadni a tömegbe, közben mégis úgy érezte, hogy mindenki őt figyeli a metrón. Mégis, a megfelelő papírok beszerzése így vagy úgy, sorbanállás a legalja munkákért, hátha aznap kiválasztanak, miközben szinte már azt is elfelejted, hogy ki vagy...

De mint mondtam, maga a film nem a (hatásvadász) drámaiságra helyezi a hangsúlyt. A komoly témákat felhozza ugyan, és nem is feltétlenül csak megkapargatva a felszínt, de hogy ki mennyire akar elmélyedni bennük, az már mindenkire rá van bízva. Mert alapvetően, ahogy számítottam is rá, a film életvidám, tele vicces, aranyos jelenettel, és a romantikus szál sem teljesen a földtől és a való élettől elrugaszkodott. Alapból nem is csak erről szól minden két órán keresztül, az apró részletek, a többi szál legalább annyira fontos az egész szempontjából.

Biztos, hogy meg fogom nézni még (legalább) egyszer, már csak azért is, hogy rájöjjek, mennyi poén volt benne pontosan. A teremben ugyanis nem fogta magát vissza senki, mindenki fennhangon kacagott folyamatosan (a nagyjából odaillő helyeken persze), ami megnehezíti, hogy vissza tudjak emlékezni azokra a jelenetekre, amelyek nekem igazán tetszettek.
Még egy utolsó közös pont az Életrevalókkal (aminél azért nem tetszett jobban - csak így zárójelben - , de a hasonlóságok ellenére sem lehet összehasonlítani őket): erős a gyanúm, hogy a zeneszerző is ugyanaz volt, ami természetesen abszolút pozitív; mindig jó, ha erős a zenei aláfestése egy filmnek.

Mosolyogva jöttem ki a moziból, szívmelengető élmény volt, egyáltalán nem nyálas, idegesítő vagy felszínes. Mindenkinek ajánlom, aki jól akar szórakozni, de nem egy semmitmondó, béna tucatvígjátékot nézne meg.