Rengeteg különböző színvonalú cikket lehet olvasni az extra- és introvertáltság témakörében, és valószínűleg a téma még sokáig népszerű lesz. Azonban ezek a cikkek, és talán a legtöbb ember is hajlamos túlzottan leegyszerűsíteni a dolgokat, mindent fekete-fehérben látni, ellentétpárba állítani, hiszen így könnyű megérteni a lényeget. De biztos, hogy az általánosítások után a "lényeg" tényleg az, amiről valójában szó van? Amikor egyszer egymás után több olyan írást olvastam, amiben az első bekezdésben kiemelték, hogy itt aztán nem lesz semmi általánosítás, majd pár sorral lejjeb az extrovertált személyiséget az asztalon táncolással, az introvertáltat pedig a könyvvel a sarokban kuksolással azonosították (lehetőleg egy jó "mélyreható", pár kérdéses személyiségteszttel megspékelve, hogy mindenki el tudja dönteni, melyik véglethez kell tartoznia), akkor egy kicsit felment bennem a pumpa. Főleg azért, mert én önmagamat (és biztos mások is engem) inkább introvertált személyiségként határozom meg. Ebből következően pedig többször szembesültem már - egyébként nem feltétlenül rosszindulatú - előítéletekkel, meg nem értéssel.
AZ ELMÉLET
Önmagamat inkább introvertált személyiségként határozom meg, hiszen mint az életben annyi mindenben, általában itt sem létezik a skála két végpontja vegytiszta formájában. A legtöbben ambivertáltak vagyunk, azaz a két szélső személyiségforma keveredik egymással. Ettől függetlenül az egyik típus tulajdonságai lehetnek meghatározóbbak, mint a másiké.
De mit is jelent az intro- , illetve extrovertáltság? A megértés- és alkalmazkodásbeli gondok szerintem ott kezdődnek az életben, hogy sokan egyszerűen a "nehezen barátkozó/visszahúzódó/magányos", illetve "könnyen barátkozó/nyitott/barátságos" szavak szinonimáiként használják őket.
Nem vagyok pszichológus, az évekkel ezelőtt elvégzett egy féléves pszichológia alapjai kurzus után közel sem tekintem magam a téma szakértőjének, ezt fontosnak tartom leszögezni így az "elméleti" rész előtt. Velem ellentétben értett a témához például Jung és Eysenck, és azóta biztos sokan mások, őket ajánlom a mélyebbre ásáshoz.
A kifelé, illetve befelé fordulás természetesen megállja a helyét a jellemzésben, de nem a "barátságosság" szintjén, ahogy sokan gondolhatják. Ha valaki rákeresett Eysenck nevére, talán már meg is találta, hogy
hogyan jellemezte a
tipikus extrovertált és intorvertált személyt. Ennél azonban fontosabb szerintem, hogy ezt az elméletet mivel kapcsolta össze, mivel magyarázta - ennek segítségével szerintem meg lehet ragadni a dolog alapját, aztán tudatosítani magunkban, hogy valószínűleg a "fura, csöndes" munkatárs sem a leírt "tipikus" eset, akire rá lehet húzni minden jellemző tulajdonságot. Az értelmezés szerint az agyi aktivációs (arousal) rendszerrel, illetve szinttel függ össze, hogy valaki introvertált vagy extrovertált. Egyszerűen megfogalmazva a megfelelő arousal-szint eléréséhez az introvertáltnak kisebb mértékű ingerre van szüksége, mivel a kérgi gátlása az agyban gyengébb, tehát az alap arousal-szintje magasabb, így gyengébb inger képes megfelelő szintre hozni. Az extrovertált pont fordítva működik, az arousal-szintje távolabb van az optimálistól, ahova erősebb ingerrel lehet eljuttatni. Így az extrovertáltnak például erősebb fény-és hanghatások, nagyobb társaság, nagyobb pezsgés kell, hogy a megfelelő agyi aktiváltságát elérje.
Ami a tanulmányaimból még megmaradt bennem, hogy az ún. big five személyiségmodell extravertált-introvertált párjában a két ellenpólus közti különbség a dinamizmusban és a dominanciában keresendő, azaz nem abban, hogy az adott személy társaságkedvelő-e, hanem hogy mennyire akar irányítani a társas kapcsolataiban. Talán ebből a két elméleti példából is látható, hogy hova akarok kilyukadni - az, hogy valaki nem akar a társaság középpontja lenni, vagy nem cseverészik el mindenkivel, nem azt jelenti, hogy nem szereti az embereket, bunkó, nem érdekli semmi, vagy valami baja van. Egyszerűen máshogy működik, más kell neki ahhoz, hogy feltöltődjön, és hogy boldog legyen.
A GYAKORLAT
Én személy szerint nem tartom kérdésesnek, hogy jelenleg az extrovertáltak korában élünk. Sokkal könnyebb úgy boldogulni az élet számos területén - akár munkában, akár magánéletben - ha az ember természetesen közvetlen, nem esik nehezére kapcsolatokat teremteni, kifejezni az érdeklődését és megmutatni magát másoknak. Egyrészt ezt tekintjük természetesnek, ez a norma, másrészt bár az introvertáltságnak is megvannak az előnyös tulajdonságai, elsőre nem az elmélyült munka későbbi potenciális gyümölcsét vesszük észre, vagy a tartós, valódi kapcsolatok kiépítésére való képességet. Sokan nem veszik a fáradságot, hogy megismerjenek valakit, aki elsőre zárkózottabbnak tűnik, vagy egyszerűen nem tudják, hogy hogyan közeledjenek felé. Pedig nem, nem egy külön állatfajról vagy egzotikus betegségben szenvedő egyénekről beszélünk, és nagy valószínűséggel nekik is megvan az igényük az ismerkedésre, társas interakciókra. Mint ahogy az extrovertáltak sem mindig vidámak, kedvesek és magabiztosak. Ugyanolyan kétségeik vannak nekik is, csak az ő esetükben ahhoz kell kicsit több idő, hogy ezt észrevegyük a felszín alatt.
Nekem szükségem van egyedüllétre, mert úgy vettem észre, hogy abból gyűjtöm az energiámat, amit aztán bele tudok tenni a szociális életembe, a kapcsolataimba. Akármennyire szeretek valakit, akármilyen jó vele lenni, bizonyos együtt töltött idő után egyszerűen szükségem van arra, hogy ha csak rövid időre is, kicsit nélküle legyek. De ez nem azt jelenti, hogy akkor érzem magam a legjobban, ha bezárkózom a szobámba, és napokig nem szólok senkihez. Sőt.
A kényszeredett beszélgetések, új emberek, akikkel nem vagyunk rögtön egy hullámhosszon, néha a tömeg (ha küzdenem kell benne a figyelemért) is konkrétan fizikailag képes lefárasztani, míg mások ilyenkor érzik igazán elemükben magukat. De attól még igenis megyek emberek közé, és nem azért, mert ez a társadalmi elvárás, hanem azért, mert tudom, hogy így szerezhetek olyan élményeket, amelyekből profitálhatok, és amelyek az extrovertált énemet igenis feltöltik. Néha csak elindulni nehéz, de a korábbi tapasztalatok alapján tudom, hogy ha már ott vagyok, jól fogom érezni magam, és azt bánnám meg, ha nem megyek el.
Ha valamiért szeretnék extrovertáltabb lenni, akkor az az, hogy a "róla jó lenne kicsit többet tudni, biztos jófej" típusú emberekhez bátrabban közeledjek. Másrészt viszont, szerintem mindenkinek javára válna, ha nem függne mindig másoktól, nem keresné állandóan a társaságot mindenáron, hanem megtanulna egyedül is boldognak lenni. Tehát ha könnyebben barátkoznék, valószínűleg ugyanúgy megválogatnám, hogy kivel szeretném az időmet tölteni, csak több esélyem lenne érdekes embereket megismerni. Lehet, hogy ez önző gondolat, nem tudom, de valószínűleg pár kapcsolatot elszalasztottam már azért, mert elsőre (vagy másodikra, vagy sokadikra) nem sikerült elég "érdekesnek" tűnnöm, és a sablonszerű szép időnk van, hogy sikerült a vizsga típusú beszélgetéseken nem jutottunk tovább. Az egyik legfurcsább élményem ezzel kapcsolatban az volt, amikor az egyik volt osztálytársamról a gimis hat év után visszahallottam, hogy állítólag sajnálja, hogy nem ismert meg jobban... Megvolt ugyan az oka, hogy nem kerültünk közelebb egymáshoz, de azért mégis elgondolkodtató, és gyanítom (sőt, igazából tudom), hogy az esete nem egyedi.
Mondhatjuk tehát, hogy nem könnyű megismerni, ha távolról próbálkozik az ember. A "mesélj magadról" felszólítás néha komoly Cannon-féle vészreakciót vált ki belőlem, legszívesebben elmenekülnék. Az első találkozáskor kérj meg, hogy meséljek magamról, és valószínűleg akkor látjuk egymást utoljára. Persze állásinterjúnál, vagy egyéb kötött szituációban, ahol fel lehet rá készülni, rendben van, de hangulatoldóként, vagy ahhoz, hogy bárki közelebb érezze magát hozzám, nálam nem működik. Mint ahogy a "mi újság"-gal sem tudok mindig mit kezdeni. Ha nincs semmi újságom, amit az adott illetővel valóban megosztanék, akkor nem szívesen beszélek csak azért, hogy halljam a saját hangom. Meg is kaptam már, hogy a "minden oké" típusú válasszal nem lehet sok mindent kezdeni, de ez van, nem mindig sikerül kitalálnom valamit, ami finoman továbbgördíti a beszélgetést. Én egyébként általában csak annak teszem fel ezt a kérdést, akinek tényleg érdekel a válasza, vagy rögtön valami specifikusabb kérdést is hozzáfűzök, amire át lehet ugrani. (Kivéve, ha úgy érzem, hogy gyorsasági versenyt kell rendeznem, hogy megússzam a másik fél reflexszerű kérdését, és én legyek nyeregben kivételesen, akkor mehet a sziamiújság levegő nélkül.)
Új társaságban megfigyelő vagyok, amit valaki szinte mindig félreért, illetve nem ért meg. Ilyenkor jön a "jajj, hogy te milyen csöndes vagy, mi a baj?" és a többi. És persze simán lehet, hogy addig tök jól éreztem magam. A baráti társaságomban sem én vagyok a leghangosabb, de természetesen közöttük jóval felszabadultabb vagyok, nem érzem magam kényelmetlenül - másrészt pedig ők ismernek, és nem is várják el, hogy én legyek az, aki odavonszolja őket a karaoke-pulthoz (a példa egyáltalán nem életszerű, amúgy sem karaokezunk nyilvánosan).
Az introvertáltsággal szembeni előítéleteken úgy érzem, nem segítenek az interneten több helyen megtalálható, gyakran introvertáltak által írt "hagyjál békén, ne szólj hozzám, akkor jóban leszünk" típusú listák, tanácsok. Igen, néha erre van szükség, és igen, a csöndet én például kifejezetten tudom élvezni - szeretem, ha valakivel úgy tudok például csendben sétálni vagy ücsörögni, hogy közben nem azon kattog az agyam, hogy "beszélni kéne, mondani kéne valamit, de gáz, mi legyen", hanem tök természetes a szituáció. Viszont ezzel az enyhén passzív-agresszív hozzáállással se maguknak, se a többieknek nem tesznek jót. Én szívesen beszélgetek, és nagyon örülök, amikor olyan embert ismerek meg, aki hozzám tesz valamit, vagy csak jókat tudunk együtt nevetni - viszont ezekben a társas interakciókban általában nem én vagyok az irányító fél, vagy legalábbis nem a legelején. Nem én dominálok, de attól még nem zárkózom el, nem vagyok barátságtalan. Nem kerülöm az embereket, csak elsősorban nem belőlük merítem az energiámat.
Úgy érzem, hogy voltam már közelebb a skála introvertált végpontjához életemben, néhány dologban változtam az elmúlt pár évben, ami talán javamra vált. A "fejlődés" szót szándékosan nem használom, mert arról lehetne vitatkozni, hogy az extrovertáltság-e a végcél, ami felé haladni kéne. Szerintem amúgy nem; már nem ugyanaz az ember lennék, ha eltűnne a kicsit befelé forduló, elemző énem és ezzel együtt egyéb alapvető tulajdonságaim, viszont ha bizonyos változások megkönnyítik az életem, és boldogabbá, magabiztosabbá is tesznek, akkor azon igenis dolgozni kell, nem elvonulni olyan helyre, ahol senki nem lát.
