Igazi közönségfilm, a legtöbben valóban dicsérik, és mégis megosztó. Nekem nem voltak előzetes elvárásaim, amikor beültem a moziba - nem néztem meg az előzetest, mások lelkesedését pedig kellő fenntartással kezelem. Csak annyit szedtem össze róla innen-onnan, hogy nem feltétlenül a ló lesz a történet középpontjában, lesznek benne modern kikacsintások, és hogy rengeteg pénzt tettek bele. Ezek után kifejezetten kellemes meglepetés ért, a film közben volt, hogy azt éreztem, ezt megnézném akár még egyszer. A vége után ebben ugyan egy kicsit elbizonytalanodtam, de még így is azt mondom, hogy megérte megnézni, és bátran ajánlom annak, aki könnyed, szórakoztató, mégis igényes mozis kikapcsolódásra vágyik.
A történet az 1870-es években játszódik: gróf Blaskovich Ernő a dzsentrik és agglegények életét éli, amiben csupán a nőknek és a lóversenyeknek van helye, bármiféle felelősségnek már kevésbé. Régi családi birtokán jelenleg Otto von Oettingen él, aki Blaskovich 1848-as forradalomban résztvevő apját a szabadságharc leverése után kivégezte, a családot pedig kisemmizte. Kincsem megvásárlása és valódi versenylóvá edzése jelenti számára az utolsó lehetőséget, hogy adósságait visszafizesse, és új életet kezdjen. Mindeközben persze érkezik a bonyodalom és a szerelem Oettinger lánya, Klara személyében.
A film szerintem a szereplőktől és a sokat emlegetett modernségtől működik jól. Nem vagyok Nagy Ervin-fan, soha nem is voltam, de meg kell hagyni, jól áll neki a ló és ez a szerep. Erőlködés és ellenszenvesség nélkül, teljesen természetesen hozza az imádott, de egyben valóban szerethető nőcsábászt, a link dzsentrit, korának rocksztárját, és persze a felszín alatt lapuló érző férfi karakterét is. A női főszereplő karaktere különösen erős, de persze ennek a kibontakoztatásához is szükséges a színészi játék. Petrik Andrea (akiről korábban én még nem hallottam) egy okos, önálló nőt testesít meg, aki bár elsőre hidegnek és elutasítónak tűnik, az én értelmezésem szerint mégsem feleslegesen, ellenszenvesen gőgös és mindenkivel ellenséges vagy dacból lázadó, hanem valóban erős, független, a korabeli konvenciókat megkérdőjelezően a legtöbb férfinál is értelmesebb. Olyan nő, aki tudja, mit akar, vagy éppen mit nem. Szerencsére nemcsak önmagukban jók a karakterek és a színészek, együtt is jó párost alkotnak.
A készítők többször, több helyen hangsúlyozták, hogy szeretnék megnyerni maguknak a fiatalokat, és ehhez nem egy poros, lassan hömpölygő kosztümös filmet akartak készíteni. A modernség a közvetlen, mindenki számára észrevehető anakronizmusokon kívül a dinamikus cselekményvezetésben és a kosztümök újragondolásában is megjelenik. Nagyon szigorú történelmi vagy korhűségre éppen ezért nem kell számítani. Nem egy Jókai-regény megfilmesítését kapjuk, nem is a dualizmus dokumentumfilm-szerű bemutatását, sokkal inkább az ábrázolt kor alternatív valóságát, a modern kor mintájára újraformált 19. századot. És ez igaz lenne a látványos kikacsintások nélkül is. Amiknek egyébként a nagy része egész jól működik, szerencsére többször sikerül megtalálni az egyensúlyt, mint ahányszor nem, és nincs is telezsúfolva velük a film. A Fluor-féle Mizu megjelenésénél azért kicsit felszisszentem magamban - a legókról való éneklést a 19. században sehogy nem tudtam alátámasztani, de az összes többi hasonló elem valamilyen módon belesimult a történetbe (pl. a like-olás legalább az angol zsoké szájából hangzott el). Nálam a kritikákban gyakran, általában értetlenül és elmarasztalóan emlegetett modern táncbetét sem verte ki a biztosítékot - szerintem a bálnak ez a része a kiegyezés után felpezsdülő társadalmi-gazdasági környezetet jelképezi, bár ez a fajta modernség nem tudom, mennyire volt jellemző pont az arisztokráciára.
Kincsemről eddig nem sok szót ejtettem, de az ő története sem veszik el a többi szál között. Az ő és gazdájának története fel van turbózva a filmes követelményeknek megfelelően, azonban az tény, hogy a "csodaló" életében 54 versenyen indult, egyet sem veszített el, és nemzetközi hírnévre tett szert. Még ennek a tudásnak a birtokában is voltak pillanatok, amikor lehetett izgulni a győzelméért (annak ellenére, hogy igen, a versenyek ugyanarra a forgatókönyvre épültek, és még egy már unalmas lett volna belőle), illetve volt pár szívbemarkoló rész is, amikor tisztában voltam vele, hogy most szándékosan az érzelmeimmel játszadoznak (ember és állat, vagy éppen egy macska és egy ló kapcsolata, nem meglepő...), de hagytam magam, mert működött.
A végén azonban sok minden összekavarodott, kiforratlan motivációjú pálfordulást és patetikus, kissé összecsapott végkifejletet kapunk. Az volt az érzésem, hogy hát jó, ezt valahogy le kellett zárni, de örültem volna, ha nem pont így teszik ezt meg.
Mindenképpen pozitívum viszont, hogy Kincsem sikereit túlzásokba esés nélkül sikerült felidézni: nem korbácsolták fel propagandaszerűen a nemzeti érzelmeket és büszkeséget, a film által mégis több emberhez eljuthat a híre, akik talán utánanéznek, és maguktól is jobban értékelik a teljesítményét - így is lehet csinálni.
Talán egyre kevésbé kell megijedni a magyar filmektől és csípőből elutasítani őket. Ezt is megéri megnézni, hiszen érdekes ötlet jól válogatott színészekkel kivitelezve, figyelembe kell venni azonban, hogy a dualizmus kora érettségi tételt senki nem ebből a filmből fogja megtanulni.
A film szerintem a szereplőktől és a sokat emlegetett modernségtől működik jól. Nem vagyok Nagy Ervin-fan, soha nem is voltam, de meg kell hagyni, jól áll neki a ló és ez a szerep. Erőlködés és ellenszenvesség nélkül, teljesen természetesen hozza az imádott, de egyben valóban szerethető nőcsábászt, a link dzsentrit, korának rocksztárját, és persze a felszín alatt lapuló érző férfi karakterét is. A női főszereplő karaktere különösen erős, de persze ennek a kibontakoztatásához is szükséges a színészi játék. Petrik Andrea (akiről korábban én még nem hallottam) egy okos, önálló nőt testesít meg, aki bár elsőre hidegnek és elutasítónak tűnik, az én értelmezésem szerint mégsem feleslegesen, ellenszenvesen gőgös és mindenkivel ellenséges vagy dacból lázadó, hanem valóban erős, független, a korabeli konvenciókat megkérdőjelezően a legtöbb férfinál is értelmesebb. Olyan nő, aki tudja, mit akar, vagy éppen mit nem. Szerencsére nemcsak önmagukban jók a karakterek és a színészek, együtt is jó párost alkotnak.
A készítők többször, több helyen hangsúlyozták, hogy szeretnék megnyerni maguknak a fiatalokat, és ehhez nem egy poros, lassan hömpölygő kosztümös filmet akartak készíteni. A modernség a közvetlen, mindenki számára észrevehető anakronizmusokon kívül a dinamikus cselekményvezetésben és a kosztümök újragondolásában is megjelenik. Nagyon szigorú történelmi vagy korhűségre éppen ezért nem kell számítani. Nem egy Jókai-regény megfilmesítését kapjuk, nem is a dualizmus dokumentumfilm-szerű bemutatását, sokkal inkább az ábrázolt kor alternatív valóságát, a modern kor mintájára újraformált 19. századot. És ez igaz lenne a látványos kikacsintások nélkül is. Amiknek egyébként a nagy része egész jól működik, szerencsére többször sikerül megtalálni az egyensúlyt, mint ahányszor nem, és nincs is telezsúfolva velük a film. A Fluor-féle Mizu megjelenésénél azért kicsit felszisszentem magamban - a legókról való éneklést a 19. században sehogy nem tudtam alátámasztani, de az összes többi hasonló elem valamilyen módon belesimult a történetbe (pl. a like-olás legalább az angol zsoké szájából hangzott el). Nálam a kritikákban gyakran, általában értetlenül és elmarasztalóan emlegetett modern táncbetét sem verte ki a biztosítékot - szerintem a bálnak ez a része a kiegyezés után felpezsdülő társadalmi-gazdasági környezetet jelképezi, bár ez a fajta modernség nem tudom, mennyire volt jellemző pont az arisztokráciára.
Kincsemről eddig nem sok szót ejtettem, de az ő története sem veszik el a többi szál között. Az ő és gazdájának története fel van turbózva a filmes követelményeknek megfelelően, azonban az tény, hogy a "csodaló" életében 54 versenyen indult, egyet sem veszített el, és nemzetközi hírnévre tett szert. Még ennek a tudásnak a birtokában is voltak pillanatok, amikor lehetett izgulni a győzelméért (annak ellenére, hogy igen, a versenyek ugyanarra a forgatókönyvre épültek, és még egy már unalmas lett volna belőle), illetve volt pár szívbemarkoló rész is, amikor tisztában voltam vele, hogy most szándékosan az érzelmeimmel játszadoznak (ember és állat, vagy éppen egy macska és egy ló kapcsolata, nem meglepő...), de hagytam magam, mert működött.
A végén azonban sok minden összekavarodott, kiforratlan motivációjú pálfordulást és patetikus, kissé összecsapott végkifejletet kapunk. Az volt az érzésem, hogy hát jó, ezt valahogy le kellett zárni, de örültem volna, ha nem pont így teszik ezt meg.
Mindenképpen pozitívum viszont, hogy Kincsem sikereit túlzásokba esés nélkül sikerült felidézni: nem korbácsolták fel propagandaszerűen a nemzeti érzelmeket és büszkeséget, a film által mégis több emberhez eljuthat a híre, akik talán utánanéznek, és maguktól is jobban értékelik a teljesítményét - így is lehet csinálni.
Talán egyre kevésbé kell megijedni a magyar filmektől és csípőből elutasítani őket. Ezt is megéri megnézni, hiszen érdekes ötlet jól válogatott színészekkel kivitelezve, figyelembe kell venni azonban, hogy a dualizmus kora érettségi tételt senki nem ebből a filmből fogja megtanulni.
