Egy távkapcsolat sokféle lehet. Hiába asszociál mindenki rögtön a romantikus kapcsolatokra, én magamban nem szűkítettem le erre, amikor benne voltam. Az Erasmus-félévem alatt a szeretteimtől való távolság volt talán az, amitől előzetesen is a legjobban tartottam - egyrészt praktikus okokból, hiszen mindent nekem kellett elintéznem, mindenki túl távol volt ahhoz, hogy fogja a kezem. Másrészt természetesen érzelmi oldalról sem volt könnyű - mindenki túl távol volt ahhoz, hogy fogja a kezem...
Mivel a környezetemből többen is hasonló cipőben járnak, vagy fognak járni a közeljövőben, gondoltam, nem árt, ha leírom: túl lehet élni.
Egy klasszikus romantikus jellegű távkapcsolat (egyik) alapja szerintem egyértelműen az, hogy tudd, megéri, mert egyszer - lehetőleg egy nagyjából előre jelezhető időben, nem "majd egyszer" - vége lesz, és fizikailag is egy helyen tudtok lenni.
Ezzel szemben a családi, és akár a nagyon régi baráti kapcsolatoknál is könnyű azt gondolni, hogy az úgyis megmarad, akármeddig is vagytok távol egymástól. Bár ez félig talán igaz is, a kapcsolat minőségének megőrzése érdekében ezekről sem szabad megfeledkezni.
Megtalálni az egyensúlyt az aktuális való élet és a hátrahagyott emberekkel töltött idő között kihívást jelenthet, én legalábbis úgy érzem. Mert bár otthon sem áll meg az élet nélküled, a kint töltött idő is hamar elrepül. És nem jó taktika otthonról, az ismerős környezettől várni minden pozitív impulzust, személyes interakciót, megnyugtatást és a többit - mint ahogy a ló másik oldalára átesni sem.
Az első pár napban, héten nekem nagyon jót tett, hogy voltak szervezett programjaim, a napom nagy része előre be volt osztva. Emellett pedig annak is örültem, hogy nem kellett (nem tudtam) mindenkivel azonnal skype-olni, akiket egyébként szerettem volna látni. Pár napig így sem volt könnyű az egyedüllét, hát még ha nem az újba próbálok beleszokni, hanem a frissen elvesztettet gyászoltam volna. Természetesen ebben a pár napban is tartottam a kapcsolatot az otthoniakkal, tájékoztattam mindenkit az aktuális történésekről, váltottunk rövid üzeneteket. Ez nekem is megnyugtató volt, és remélem, nekik is.
A későbbiekben kialakult, hogy kivel mennyit és milyen formában beszélek. Sajnos ilyenkor kompromisszumokat kell kötni - én legalábbis nem tudtam megoldani, hogy minden barátommal rendszeresen beszéljek élőszóban is, akikkel egyébként beszélgettem volna, ha közel vagyunk egymáshoz. Egy korábbi posztban már említettem, hogy volt olyan, amikor jó lett volna személyesen ott állni valaki mellett, de a lehetőségekhez mérten így is igyekeztem éreztetni, hogy számíthatnak rám. Nem mindig könnyű elfogadni, de bizony mindenkinek ugyanúgy folyik tovább az élete akkor is, ha nem vagy ott...
Van, akivel chaten is meg lehet beszélni az élet nagy dolgait, van, akitől így semmit nem tudsz meg. Van, akivel otthon is nehéz megbeszélni egy találkozót, és van, akivel ugyanígy csak sokadjára sikerül összehozni egy skype-beszélgetést. Ha sokáig vagy távol, benne van a pakliban, hogy egyes kapcsolataid dinamikája megváltozik. Simán lehet, hogy a baráti társaságban ideiglenesen jobban egymásra találnak az otthonmaradottak, de ez jobb esetben nem azt jelenti, hogy ha hazamész, nem lesz helyed köztük.
Talán a családdal lett volna a legkézenfekvőbb rendszeresen, előre megbeszélt időben beszélgetni, de mi nem csináltuk ilyen kötötten. Nagyjából hetente így is skype-oltunk, amikor éppen én is, ők is otthon voltak. Sokszor csak le lettem téve a konyhába, és váltottam pár szót azzal, aki arra járt. Elmeséltük az elmúlt pár nap történéseit, de volt, hogy egyszerűen csak úgy éreztem, szükségem van az anyukámra (igen...). Ettől függetlenül viszont általános szabályként a szüleimet próbáltam csak akkor zargatni a problémáimmal és bizonytalanságaimmal, ha tényleg muszáj volt. Egyébként nem tűnt helyesnek nekik panaszkodni; egy szülőnek szerintem nem azt kell éreznie, hogy a gyereke elment, és még csak nem is érzi jól magát. A másik szülőkkel kapcsolatos tapasztalatomat kicsit félve írom le, de remélem, hogy senki nem érti félre. A legszorosabb szülő-gyerek kapcsolatban is eljön az az idő, amikor mindenkinek érdeke, hogy a gyerek leváljon - és ezzel legalább a "gyerek" oldalról biztosan többen egyetértenek, mint nem. A csipcsup ügyek, együttélésből fakadó hétköznapi összezördülések kiiktatásával úgy érzem, hogy amikor együtt voltunk - akár ők látogattak meg, akár én jöttem haza - divatos kifejezéssel élve valóban minőségi időt töltöttünk együtt.
A húgommal viszont sokkal kevesebbet tudtam beszélni, mint szerettem volna. Ő volt az egyik, aki nagyon hiányzott, akinek az életében jó lett volna jobban résztvenni, főleg, hogy az egyetem első féléve neki is nagy váltás volt. Ezért különösen örültem, hogy az utolsó kinti hetemet vele tölthettem. És ezzel kicsit módosítanám is egy korábbi kijelentésemet: bármilyen távkapcsolatban sokat segít, ha tudod, hogy mikor fogod látni a másikat.
Barátok, család, és igen... párkapcsolat. Ez az a téma, amiben soha nem szerettem kifejezetten tanácsot adni, mert kellő tapasztalat híján nem érzem úgy, hogy engem erre bármi is feljogosítana. Hiába gondolom úgy, hogy jók a megérzéseim a témában, mindenki más, minden eset egyedi, és ezt a kérdést pont nem lehet csak elvek alapján kezelni. Most is csak egy eset egy oldaláról tudok beszélni, ez pedig valószínűleg nem fedi le a távkapcsolatok nagy százalékát. Tehát például hogy mennyit kéne beszélgetni, mi az ideális, azt nem tudom megmondani. Annyi biztos, hogy én vele beszéltem a legtöbbet, legtöbbször neki mondtam el, ha valami bajom volt, és nagyon gyakran vidított fel, akár akaratlanul, például már azzal is, hogy egyáltalán akart velem beszélni.
Viszont, mi eléggé a kapcsolat elején jártunk ekkor, bőven az ismerkedési fázisban. Két hónap ismeretség után utaztam el (a legelejétől kezdve tudta, hogy így lesz), és körülbelül 1,5 hónap után döntöttük el, hogy így is megpróbáljuk együtt. Pedig, ahogy azt már az elején eldöntöttem, a "jó, most már ideje lenne beszélni róla" beszélgetésnél felajánlottam, hogy ha szeretne ismerkedni, tegyen úgy, nem várom el, hogy megvárjon - de akkor ezt már nem gondoltam igazán komolyan... Szóval, bár "voltak kételyek", belevágtunk, "megtanultunk a napunkról beszélni", és részemről olyan élmény volt ez a távkapcsos ismerkedés a hosszú-hosszú, hónapokon át tartó, gyakran éjszakába nyúló beszélgetésekkel, amire remélem, mindig jó szívvel fogok visszaemlékezni.
Többen kérdezték, hogy ez mégis hogy működik, hogy csináljuk, hogyan bírjuk?! Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy úgy jött ki a lépés, hogy végül körülbelül 1,5 havonta találkoztunk pár napra - és amikor már volt mit várni, talán könnyebb volt kibírni a fizikai hiányt is. Mert persze, hogy eszembe jutott időről időre, hogy akármennyire jól érzem magam másokkal, azért jó lenne, ha ő is itt lenne. Viszont szerintem maga az időzítés is szinte szerencsésnek mondható: ismertük már egymást előtte annyira, hogy tudjuk, személyesen is jól érezzük magunkat egymás társaságában; megvolt az akarat mindkettőnkben, hogy megpróbáljuk (szerintem ez az egyik kulcsfontosságú tényező; a másik, ami részemről egyáltalán nem volt kérdéses, a bizalom), de még egyáltalán nem voltak olyan közös problémáink, amik a kapcsolatok későbbi, kicsit földhözragadtabb, valódibb(?) részében előjönnek. Tehát, én úgy próbáltam megélni a dolgot, hogy ezzel a kis hátráltatással tulajdonképpen elhúzzuk a rózsaszín ködös időszakot. És tudtam, hogy ha hazajövök, ez kicsit meg fog változni. Hiszen addig még találkozókat sem kellett egyeztetnünk, nem volt huzavona, hogy ki mikor ér rá, és a többi, ami csak személyesen jön elő.
Ha most csinálnánk újra, vagy esetleg fordított felállásban (erre egyébként van is esély), valószínűleg sok minden más lenne, máshogy élném meg az egészet. Szerintem ha az alapok stabilak, régebbi kapcsolatban is lehet pozitív hatása egy kis fizikai egyedüllétnek. De mint mondtam, erről nincs személyes tapasztalatom. És hogy kinek a nehezebb: annak, aki elmegy, vagy annak, aki otthon marad, lehetne beszélgetni; egyik sem könnyű.
Az biztos, hogy egy távkapcsolat még inkább megtanít a kommunikáció fontosságára. Nekünk akkor ez elsősorban azt jelentette, hogy - mint már említettem - megtanultunk beszélni, mesélni a napjainkról. Nekem ez nem megy könnyen, főleg olyan kötött formában, hogy jó, most leülök, stopper indul, van egy órám, aztán cserélünk. Szerencsére ez nem is így nézett ki (fura lett volna), de tényleg szükség volt arra, hogy megosszuk egymással nemcsak a "fontos" dolgokat, hanem az apróságokat is, például random képek formájában. (Ez barátokkal, családdal is működik - boldog-boldogtalant bombáztam a főztjeimmel vagy hasonlóan fontos részleteivel az életemnek.) Olyan dolgokat, amelyek a közelség, a másik életében való részvétel érzetét keltették. Szerettem még, amikor közösen főztünk, vagy a húgommal hármasban vacsoráztunk - nem kell leragadni a leülős beszélgetéseknél. És a kommunikáció nemcsak az egymás életében való részvétel, a közös alap fenntartásában fontos, hanem azért is különösen, mert egyszerűen nincsen más csatorna, amin keresztül kifejezheted, hogy mit érzel; nem lehet például egy öleléssel elsimítani egy félreértést.
Összegezve, ahogy a kapcsolatok általában, a távkapcsolatok is sokfélék lehetnek. Előfordulhat, hogy egy kis távolság meg is erősít egy kapcsolatot, de az is biztos, hogy itt különösen fontos, hogy mindkét fél fenn akarja tartani azt. Egyedül nem megy, távolról még kevésbé. Jó dolog, ha van valaki (vagy valakik), akire mindig számíthatsz, akinek panaszkodhatsz is, aki jókor jó dolgokat mond. És ha egy ismerkedési folyamat mellett teljes mértékben lehet élvezni az aktuális valóságot is, akkor sok minden megoldható ezek a téren. Abból kell a legtöbbet kihozni, ami éppen van - és valami jó oka biztos van annak, hogy ideiglenesen nem vagy azokkal, akiket szeretsz.
Valószínűleg sok mindent kihagytam, és már így sem túl olvasóbarát a szöveg hosszúsága. Ez egy tipikus kérdezz-felelek kérdéskör, úgyhogy ha bárki átrágta magát a kisregényen, és van kérdése, hozzáfűznivalója vagy tapasztalata a témában, ossza meg nyugodtan!
